Vásárhelyi díszpolgári Láz(ár)álmok (1. rész)

Nemrég valaki felhívta a figyelmemet egy „érdekes” cikkre a Szabad Szó (Cuvantul Liber) nevezetü lap internetes oldalán, amelyet Lazar Ladariu, Marosvásárhely díszpolgára jegyzett . Közre adnám azt a maga valóságában, néhány „széljegyzettel” és történelmi ténnyel kiegészítve:
„

"ASa ceva nu exista"?!

La o intalnire cu abia asezatul, pe atunci, in functia de director al SRI, domnul Virgil Magureanu, m-am numarat printre deputatii care i-au adresat mai multe intrebari, in scris, in Camera Deputatilor din Dealul Mitropoliei. Opt, la numar! Unul dintre colegii deputati PUNR-isti se arata destul de sceptic, indoindu-se serios ca mi se va raspunde: "Asta s-o crezi tu! Astfel de intrebari vor fi ocolite, cu abilitate. O sa-ti raspunda, cel mult, in doi peri. Vor fi lasate toate in coada de peste!" Peste putin timp, se confirma faptul ca el, colegul meu, avea perfecta dreptate, ca intuitia nu l-a inselat. Din cele opt intrebari, dificile, vizand mai ales comportamentul UDMR, tot mai manifest antiromanesc, prin pretentii din ce in ce mai absurde, prin atacuri la adresa Constitutiei si a legilor tarii, directorul SRI, prudent, probabil nedorind sa-si aprinda paie in cap, a raspuns doar la una, si la aceea doar pe jumatate. Vorba aceea: ce se taie si se elimina nu se fluiera.
La ce ma refeream, cu precadere, intr-una dintre intrebari? Aveam informatii precise, din surse cat se poate de credibile, verificate in toate privintele, ca, in Muntii Ciucului si prin Calimani, exista tabere paramilitare in care tineri maghiari sunt pregatiti, in caz de nevoie, pentru lupta de gherila, recrutati fiind mai ales fanatici educati in dispretul total fata de Romania si romani, iredentisti, sovini, extremisti!”

Ha ilyen jól értesült a cikk írója, akkor a fent leírtakat nincs is miért tagadni. De később még visszatérünk a teljesen megbízható, többszörösen ellenőrzött hírforrásra, amelyből a szerző a pontos információit merítette.

„Cu prilejul unei foarte scurte intalniri, intr-o pauza, domnul Virgil Magureanu (denumit, pentru viclenia lui, si "Sarpele cu ochelari") mi-a spus, intr-un fel de "scurt pe doi", uimit precum olteanul lui Marin Preda, care, vazand girafa la Gradina Zoologica, a exclamat: "Asa ceva nu exista!". L-am contrazis, imediat, cu alte argumente, inatacabile, la indemana, intarindu-mi afirmatiile si cu manifestarile care, anterior, au avut loc, in timp, la Targu-Mures si Sovata, unde statuia lui Avram Iancu si, respectiv, bustul lui Nicolae Balcescu au fost profanate. La Sovata, in 21/22 decembrie 1989, in timp ce, la Zetea, Dealu, Cristuru Secuiesc, erau ucisi, bestial, oameni nevinovati, casele romanilor din statiunea ardeleana au fost incendiate, sub deviza incitatoare, asezata sub semnul intolerantei si extremismului in judetele Harghita si Covasna: "Romani imputiti, carati-va acasa!", de parca nu aceasta ar fi, dintotdeauna, din mosi-stramosi, patria si pamantul lor!”

A megtámadhatatlan érvek amelyről fent szó esett; a zetelaki, oroszhegyi és keresztúri, stb. „románverési” esetek, amelyek 1989. december 21-22 történtek. Lássuk miről is van szó? Kár a szavakat keresni mikor azt már megírták mások:

„

Több mint 270 év börtön a székelyföldi forradalmároknak

Hivatalosan 1989. december 22-ét tekintik a rendszerváltás végének. Azonban a "megállj!" parancsszó után is történtek leszámolások a diktatúra helyi képviselőivel, hiszen a több évtizedes sérelmeit, kizsákmányolását, elnyomását megbosszuló milliókat lehetetlen lecsitítani egyik percről a másikra. A román politikum szőrszálhasogató módon ebbe kapaszkodott bele, bűnbakokat keresve a székelyföldi magyar forradalmárok között, koholt vádak és hamis tanúvallomások alapján olyanokat is börtönbüntetésre ítéltek, akiknek semmilyen közük sem volt a lincselésekhez, megtorlásokhoz. Számukra a változás nem hozott megváltást. Néhányuk a mai napig fogházban sínylődik, de akik elnöki kegyelemben részesültek, azok sem számíthatnak rehabilitációra.
Tizenkét esztendővel a rendszerváltás után még mindig titkosszolgálati módszerekkel gyakorol nyomást a törvénykezésre a politikum. Több székelyföldi "forradalmárt" tartanak börtönben, illetve köröznek a mai napig, s a koncepciós perekre emlékeztető "példás büntetésekből" egyértelműen a hatalom erőfitogtatása érezhető ki. Gyakorta olyanokat citáltak bíróság elé, akik legfeljebb szemtanúi voltak a forradalom hevében fékezhetetlen tömeg megmozdulásainak. A védelem érveit, miszerint a vádlottak annak tudatában cselekedtek, hogy a diktatúra megdöntésében vesznek részt, az igazságügyi szervek nem fogadták el. A hivatalos álláspont az, hogy Hargita megyében "nem volt elnyomva a lakosság, minden a helyi románság ellen irányult".

Délután négykor véget ért a forradalom?

Hajdú Dezső védőügyvédként vett részt a zetelaki, oroszhegyi, kisgalambfalvi és székelykeresztúri esetek tárgyalásán, a bűnügyi iratcsomókból egy többoldalas, az igazságszolgáltatás igazságtalanságát "leleplező" dokumentumot állított össze. Az alábbiakban ebből szemelgetünk.
– A vád azzal érvelt, hogy a forradalom 1989. december 22-én 16 órakor véget ért, a lincselések pedig ezután történtek. Addigra a milícia, a hadsereg és a Securitate átállt a nép oldalára, s mindezt a televízióban és a rádióban is bemondták. De ki hallgatott akkor rádiót vagy tévét falun, ahová amúgy is később érkeztek a hírek? Befejezettnek tekinthető a rendszerváltás egyik percről a másikra? Hiszen tulajdonképpen még ma sem ért véget... – háborgott a csíkszeredai jogász. – Az akkoriban megalakult Nemzeti Megmentési Front első határozata az volt, hogy akik 1989. december 23-a előtt részt vettek a megtorlásokban, kegyelemben részesüljenek, ezt azonban nem fogadták el a székelyföldi magyarok esetében, mondván, hogy Hargitában nem lehet beszélni a diktatúra elleni fellépésről. De a tüntetők szemében a tisztségükkel gyakran visszaélő rendőrök, párttitkárok jelentették a hatalmat, csak velük számolhattak le, és nem lőhették főbe Ceausescut.

Székelykeresztúr

1989. december 22-én, délután négy óra tájban a lakosság a főtéren ünnepelte a szabadságot. Ferencz Imre milicista őrmester próbálta szétoszlatni az embereket, ám ez csak olajat volt a tűzre: ő volt a helyi "verőlegény", ráadásul akkor is fölényeskedett. Kezdetben csak szidalmazták, később tetlegességig fajult a dolog, majd a tömegből kilépett Bálint Mihály, és bicskájával elvágta a rendőr nyakát, aki belehalt sérülésébe. Bálint beismerő vallomást tett, de azzal védekezett, hogy Ferencz Imre korábban gyakran megverte őt, s úgy gondolta, "forradalmi tettet hajt végre". A Hargita Megyei Törvényszék ezt elutasította, viszont enyhítő körülménynek tekintette, hogy a fiatalember árvaházban nőtt fel, így "csak" 12 év fogházbüntetésre ítélte. Az ügyész azonban súlyosbításért fellebbezett, s a Legfelsőbb Bíróság 18 évre emelte a büntetést.
A megyei törvényszék 1990/9. számú büntető ítélete továbbá Gidró Gábort hatósági közeg megsértéséért, Benedek Sándort és Gábor Sámuelt csendháborításért öt-öt hónap fogházbüntetésre kötelezte, ám nem kellett letöltsék, mert időközben hatályba lépett egy törvényerejű kegyelmi rendelet. Bálint Mihály 1995-ben részleges kegyelemben részesült.

Oroszhegy

Liviu Cheuchisan rendőrparancsnokot a diktatúra leghűségesebb szolgájaként ismerték, hírhedt volt kegyetlenkedéseiről, a helybéliektől megkövetelte, hogy ingyen dolgozzanak neki. 1989. december 22-én, este fél nyolc körül a rendőrörs előtt egy csoport szóváltásba keveredett a parancsnokkal. Amikor a 46 esztendős Nagy István, egy alacsony termetű, kissé púpos asztalos – s egyben a falu zenésze – a feleségével és egyik gyermekével arra járt, oldalba bökte a milicistát, mondván: "Remélem, ezentúl nem fogja megverni sem a fiamat, sem engem" – s azzal tovább is állt. Éjfél után, hazafelé menet látta, hogy lángokban áll a rendőrség épülete. Hónapok múlva idézték be a megyei ügyészségre, a parancsnok meggyilkolásával vádolták.
Miután Nagy István elment a helyszínről, a vita elfajult, Cheuchisan kollégája kellett főnöke segítségére siessen, szolgálati pisztolyával a levegőbe lőve kergette el az embereket. A parancsnok éppen rendbeszedte magát, amikor lakása előtt megjelent a – tanúvallomások szerint – 300 fős tömeg, követelve, hogy jöjjön elő. Ő azonban elreteszelte a bejárati ajtót, s amikor a tüntetők feltörték azt, az emeleti ablakon át menekült, alsónadrágban és zokniban szaladt a kertek alatt. A tömeg utolérte, s ami ezután történt, jobb nem elmesélni... Eszméletlenül maradt a földön, az orvosi jelentés alapján 23-án hajnali 4 óra tájt halt bele sérüléseibe. A Hargita Megyei Törvényszék minősített emberölésért négy vádlottat ítélt el 13-13 évi börtönbüntetésre (1990. július 3-án kihirdetett 14. számú ítélet), ám a legfőbb ügyész súlyosbításért fellebbezett.
– Saját magának mondott ellent az ügyész, hiszen azzal érvelt, hogy az emberek kihasználták az országban dúló hatalmi űrt. De ha december 22-én 16 óráig úgymond megtörtént a hatalomváltás, már nem lehetett zűrzavar... – fejtegette Hajdú Dezső.
Végül a büntetést felemelték: Nagy Istvánt és Ambrus Pált (még a lincselés előtt egyszer megrúgta a rendőrparancsnokot) 15-15 évre, Nagy Imrét és Vass-Kiss Elődöt (mindketten a tömegben voltak) 18-18 évre ítélték.

Zetelaka

A vádlottak, a védelem és a szemtanúk egybehangzó állítása szerint Gabriel Dãnilã zetelaki milicista öngyilkos lett 1989. december 22-én. Az ügyet a katonai törvényszék tárgyalta, mivel a tömeg a rendőrség szétdúlása után a munkásgárda fegyvereit az utcán máglyába rakta és elégette. (Információink szerint a zetelaki vádlottak tárgyalásán az volt a bíró, akit 1989. december 25-én hivatalból kineveztek Nicolae Ceausescu ügyvédjének, s azért kellett távoznia a kamarából, mert védőként vádbeszédett tartott...)
December 22-én, este fél nyolcig nem történt semmilyen incidens, akkor kezdtek gyülekezni az őrs előtt az emberek. Néhányan felmentek Dãnilã lakásába, ahol törtek-zúztak, de sem a rendőrt, sem a feleségét nem bántották (az asszony ezután Udvarhelyre távozott a szüleihez, ahol a gyermekük volt). Miután a tömeg elvonult, Jakocs Sándor visszament a sapkájáért; kinyitotta az egyik ablakot, és kikiáltotta, hogy "szabadság!", majd röviddel utána lövés hallatszott. Később azt nyilatkozta, hogy amikor benyitott a másik szobába, a milicista hasba lőtte. Volt még ereje lejönni a lépcsőn, s a templomkerítés tövében annyit mondott: "Gabi meglőtt...", s a többiek orvost hívtak. Ezután hallatszott egy újabb lövés, majd Ilyés István – az elsőrendű vádlott – felment a lakásba. Eleinte azt mondta, hogy amikor kinyitotta az ajtót, a rendőr holtan feküdt a padlón, s mellette hevert a pisztolya. Mikor felvette a fegyvert, az elsült és hirtelen elsötétedett minden (a golyó a villanykapcsolót találta el). Később azt a vallomást csikarták ki belőle, hogy amikor visszament a lakásba, látta, amint Karsai László egy vasrácsos lábtörlővel, Boldizsár Ferenc pedig egy húspotyolóval ütötte az áldozat fejét, a történet a pisztollyal már ugyanaz. Karsai és Boldizsár sokkal később értek a helyszínre – amit szemtanúk is megerősítettek –, és azután mentek a szolgálati rendőrlakásba, miután értesültek Dãnilã halálhíréről. Mivel a házban sötét volt, kijöttek, s akkor pillantották meg az égő máglya mellé fektetett holttestet. Egyébként Zetelakán korábban nem volt különösebb nézeteltérés a milicisták és a lakosok között, Dãnilãt is inkább kinevették, mint gyűlölték, amiért szerette a szeszes italt, sőt nem egyszer megtörtént, hogy éppen Boldizsár vitte őt haza egy kiadósabb poharazgatás után.
Minden bizonyíték arra vallott, hogy Dãnilã főbe lőtte magát, miután megsebesítette Jakocsot, mert félt a következményektől. A krimanilisztikai vizsgálat kimutatta, hogy a golyó a jobb fül mellett hatolt be, szétroncsolta az agyat, és a bal fül melletti csontban állt meg – tipikus öngyilkosság, jelentették ki (a látbörlőn talált vérnyomok is akkor kerülhettek oda, amikor a tetemet levitték a lakásból). Mégis, a vád úgy állította be, hogy Ilyés, Boldizsár és Karsai kicsavarták az áldozat kezéből a pisztolyt, és lelőtték, holott több tanú is állította: Karsai és Boldizsár Dãnilã halála után ért a helyszínre.
Először Ilyés Istvánt tartóztatták le 1990 januárjában, Karsait és Boldizsárt csak nyáron hívták kihallgatásra, de már nem engedték haza őket, csak a részleges kegyelem után. A bukaresti Területi Katonai Törvényszék 1991. március 29-én kihirdetett ítélete Ilyésre 20, Karsaira és Boldizsárra 19-19 év fegyházbüntetést rótt ki, továbbá rongálásért 5-5 évre ítélték el Bíró Mártont, Gergely Balázst, Gergely Lászlót, Boros Lajost, Péter Józsefet, Szabó Sándort és Jakocs Sándort (közülük sokan az ítélethirdetés előtt Magyarországra menekültek).

Kisgalambfalva

A történet Betfalván kezdődött, december 23-án délután. A kocsmából előbb a falusi párttitkárt és annak vejét kergették el, de csak szóban fenyegették meg őket. Néhány vendég felvetette, szekérrel menjenek át a községközpontba, nézzék meg, Kisgalambfalván mi a helyzet... A helyi kocsma előtt megpillantották Sándor Sámuelt – mindenki Samunak nevezte –, a termelőszövetkezet elnökét, amint egy "brigádossal" beül az autójába. Sándort nem kedvelték arroganciája miatt, s mert visszaélt helyzetével. Követték, míg utasa kiszállt az autóból, aztán a szekéren ülők megtámadták a gépkocsit, beverték a szélvédőt, kirángatták a kocsiból annak tulajdonosát, és kézzel, lábbal, botokkal ütlegelték, majd otthagyták. Éjszaka meghalt az áldozat. (Miután a betfalviak elmentek, állítólag mások is megrugdosták, de erről senki sem tett tanúvallomást.) Hazafelé menet éltették a szabadságot, és egy üres pálinkás üveget az egyik kapualjba dobtak, amiért "csendháborítás" címén is megbüntették őket...
Tizenkét személyt állítottak elő. Jellemző az igazságszolgáltatásra, hogy a kiskorú Beke József juhászbojtár késelésért kapott börtönbüntetést, miközben nem is szúrt meg senkit.
– A bíró megkérdezte tőle, hogy szúrt-e, ő pedig paraszti egyszerűséggel azt válaszolta: igen – részletezte Hajdú Dezső. – Később megkérdeztem, miért monda ezt, ő meg így felelt: "Mezei István bácsi, a pakurár azt mondta, ne mind hadonásszak a bicskámmal, mert valakit meg találok szúrni. Ha szúrhatnékom van, szúrjam ki az autó gumiját. Én azt szúrtam ki..." Hiába erősítette meg a boncolóorvos is, hogy az áldozaton nem volt vágott seb, elítélték. Mivel mindez 23-án történt, ezúttal nem is hivatkozhattunk a közkegyelmi törvényre.
A Hargita Megyei Törvényszék 1990. március 27-i ítélete Gál Ferencet, Vasi Csabát, Nagyobb Józsefet, Gál Sándort 10–10 év, Szakács Leventét, Mezei Istvánt, 9–9 év, Szakács Albertet, Kóré Mihályt, 7–7 év, Gábor Jánost 3 év fegyházzal sújtotta, Beke József és Kiss Sándor kiskorúakat 3–3 évre utalta javítóintézetbe.

Az Agache-ügy

Az egyik legnagyobb port a kézdivásárhelyi eset kavarta, mely szerint 1989. december 22-én a sokaság meglincselte a kegyetlenkedéseiről és magyargyűlöletéről hírhedt Aurel Agache rendőrparancsnokot. A bírósági eljárás során a tömegből kiragadtak öt embert, ügyükben 1999 novemberében született döntés – politikai nyomásra, egy hónappal azelőtt, hogy elévült volna a történet! –, amely tavaly nyáron emelkedett jogerőre. Héjja Dezső Gyula és Reiner Antal jelenleg a csíkszeredai börtönben tölti négy-, illetve hároméves büntetését (Filip Orbán Daniela, ifj. Konrád György és Paizs Ottó már Magyarországon él), de egészségi okokra hivatkozva mindketten a végrehajtás felfüggesztését kérték, amit elutasítottak. Pedig az időközben egy balesetben szinte mozgásképtelenné vált Héjja esetében életmentő lehetne egy újabb műtét. Ő a tavaly december 12-i, legutóbbi tárgyalás után lapunknak elmondta, hogy ott sem volt a történtekkor, szerinte hamis tanúvallomások alapján ítélték el valamennyiüket.
– Beletörődtem a büntetésbe, csupán annyi időre szeretnék szabadulni, amíg elvégzik a műtétet – kesergett az 56 esztendős férfi.
Hiába állt világosan a marosvásárhelyi igazságügyi orvosi laboratórium jelentésében, hogy Héjja betegsége lehetetlenné teszi a büntetésvégrehajtást, az ügyészt és a bírót ez nem hatotta meg, s idén január 16-ára halasztották a döntést. Kérdésünkre, hogy miként lehetséges, hogy az igazságügyi orvosi intézet jelentése sem elegendő indok a megszakításra, Hajdú Dezső – aki ebben a keresetben képviseli Héjját és Reinert – lemondóan annyit jegyzett meg:
– Nálunk ilyen az igazságszolgáltatás. És hát ezt is emberek végzik... „

(Pataky Lehel Zsolt – Udvarhelyi Híradó, 2002. január 11.)

Ezek tehát a híres „románverési” esetek. Ha jól megnézzük, a székelykeresztúri „románt” Ferenc Imrének, a kisgalambfalvit pedig Sándor Sámuelnek hívták, valószínűleg kettő a sok „elmagyarosított” román közül.

(folytatás következik)