Elfáradtam? Elgondolkodtam?

Azt csak a Magyarok Istene tudhatja igazából, hogy mi történt, de az utóbbi időben sok minden helyrekerült (reményeim szerint) a fejemben. Talán belefáradtam a hiábavaló szélmalomharcba, aminek semmi látványa, azaz van, de abból inkább nem kérek. Kolozsváron megbüntettek és talán évekig járok majd a magam igaza után. Mikor majd kiderül, akkor pedig mit kapok? Körülbelül azt ami lónak már születése óta megvan. Persze lehet perelni és megint perelni, amíg haza nem kerülsz a puha anyaföldbe. Őszintén megmondom, nem sok kedvem van az ilyenhez. Gyerekeim felnőnek és rájövök, majd mikor már túl késő, hogy túlfűtöttségemben nem voltam mellettük amikor kellett volna. Igazam keresésében a gondolataimat és cselekedeteimet olyan dolgok foglalják le családom rovására, amikre nincs szükségem. A büntető jegyzőkönyvet a rám szabadított fiatalember 2 perc alatt írta meg, én viszont 2 perc alatt nem tudom tisztázni. Amikor az ember látja, hogy egyik csoport mellé állnak a hatóságok akkor is ha nincs igaza, míg a másik ellen vannak akkor is ha igaza van, akkor az ember elgondolkodik, hogy megéri-e? Bizonyosan megéri harcolni, de nem ilyen módszerekkel, radikális lépésekre van szükség, úgy a képviselőink, mint a civilek részéről. De addig amíg egy Árva Jankó cselekedeteit bemutató hazafit nem támogat senki, addig 2-3 szál legény hiába tesz bármit is. Addig amíg nem vagyok meggyőződve, hogy helyettem szükség esetén legalább egy, de jobb esetben két vagy több ember nem áll be a sorba szükség esetén, addig ez nem valami jó szórakozás. Másnak lehet az, lehet van aki büszke arra, hogy vannak páran akik ki mernek állni és vállalni azt amit vállalnak, de ha nem állnak mellém (mellénk) (testileg vagy nyilatkozatilag), akkor nem sok értelme van a dolognak. Ebben az esetben két lehetséges kimenetele lesz bármilyen valamire való megmozdulásnak: vagy fizetünk vagy perelünk. Nekem egyikhez sincs kedvem. Nemsokára itt van a Trianon-i békediktátum szomorú évfordulója, reményeim szerint ott leszek, de jövőre talán már nem érzem értelmét az egésznek, ha ezen az évfordulón is csak annyian vesznek majd részt, amennyien az elmúlt években voltak. Addig amíg saját nemzetem tesz keresztbe az Attila utca nevének megszerzésében, azok után, hogy hónapokat dolgoztunk a támogató aláírások összegyűjtésén, addig hiábavalónak tartok mindent, addig nincs értelme azzal foglalkozni, hogy Erdély elrablói, miért igazságtalanok, miért ragaszkodnak foggal-körömmel a jól bejáratott hazugságaikhoz. Nem tudom mi történt közben, azt csak a Magyarok Istene tudja, de annyit tudok, hogy magányos farkasként harcolni, annyi mint fejjel a falnak menni.