Március 15 Kolozsváron (egy szemtanú beszámolója)

A Magyar Gárda győri Wass Albert zászlóalj Székely Szakaszának Kolozsvári bevetése, 2010 március 15-én, a világ összmagyarságának Nemzeti Ünnepén

A bevetést megelőző hetekben lázas munkával készült a Székely Szakasz a március 15-i forradalmi pillanat méltó megemlékezésére. Számtalan lehetséges helyszín és ünneplési mód, ötlet merült fel Nemzeti Ünnepünk megtartására és üzenetének továbbvitelére az erdélyi magyarság jelen politikai környezetében. Terveinket a logisztika, a jog, az ünnepségre való tekintettel erkölcsi és az összmagyarság iránti felelősség korlátai között kellett átgondolnunk. Komoly elméleti tanulmányokat és vitákat követően letisztult műveleti tervvel állhattunk elő. Tervünk az volt, hogy részben a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében zajló, nagy horderejű ünnepségen vegyünk részt mint meghívott és résztvételünket aktívan igényelt társszervezet.

A szakasz egy része, élén a szakaszparancsnokkal, 15-én reggel, a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjaival találkozott az előre megbeszélt találkahelyen. Innét bevezetést nyertünk a Vármegyések szervezési rendjébe, gyülekezési és művelet irányítási pontjaira, amelyeket ideiglenesen az Unitárius Teológia valamint a Református Teológia épületeiben rendeztek be.

Műszaki eszközellátottságunk megfelelő volt, bár a logisztikai és kommunikációs akadályok miatt egyes terveinket halasztanunk kellett. Egy Árpádsávos és egy Magyar zászlóval, egy "Székelyföld nem Románia!" feliratú nagyméretű transzparenssel valamint koszorúval vettünk részt, a már megszokott egyenruha mellett. Újdonság volt a Bocskai csákók első alkalommal történő használata.

A résztvevő Székely Szakasz tagok a Vármegyések által szervezett menetoszlopban foglaltak kiemelkedő láthatóságú helyet, amelyre a média jelentős érdeklődése miatt nagy szükség is volt.

A menetoszlopban elindulva azonnal kiemelt figyelmet kaptunk a sajtósok részéről, végig fotóztak és filmeztek, túlzás nélkül állíthatjuk hogy több tíz televíziós kamera és fényképezőgép követette különítményünket. Mint utólag kiderült a médiában, különösen az oláh nyelvűben (amely kiemelt célpontunk volt), gyakorlatilag monopolizáltuk a március 15-ről szóló tudósításokat.

A menetoszlop néhány ezres létszámú volt. Első úticélja a Főtér volt, a Szent Mihály templom, ahol ökumenikus istentiszteletet hallgattunk, és ismét az előtérben, az oltár jobb oldalán foglalhattunk helyet, mintegy őrizve a felszólaló és igét hirdető méltóságokat. Jelenlétünkben a felszólalókat egy másodpercig sem fenyegethette semmiféle veszély.

A Főtérről a Házsongárdi temető irányába indultunk a Vármegyés menetoszloppal, célunk a Biasini szálló és a rajta található Petőfi emlékplakett volt (Petőfi itt szállt meg 1848-ban, feleségével) ahol az RMDSZ és egyéb, időnként nemzetáruló, meghunyászkodó "magyar" szervezetek is hagyományosan ünnepelni szoktak. E ponton tehát a Gárda és a Vármegye rendezvénye keveredett a hivatalosabb és mindenféle sosemvolt diákszervezet által verbuvált apró csoportocskával. Szónoklatok hangzottak el e csoportocskák részéről, a polgármester, a Magyar Köztársaság Kolozsvári Főkonzulja részéről (aki egyértelműen kivívta magának a hallgatóság nemtetszését hosszú oláh monológjával), a városi RMDSZ vezetők stb.részéről.

Mind a Vármegye mind a Gárda leengedett zászlókkal várta ki a Főkonzul és a polgármester semmitmondó, neokommunista és hazug nézőpontokat ledaráló zajongását.

Ezek után került sor a zsebszervezetek koszorúzására, majd a Vármegye és a Magyar Gárda koszorúzására. Igazi eseményszámba ment, tapsvihar és tetszésnyilvánítás közepette koszorúzott a két szervezet, mintegy igazolva a jelenlévők és mindenki által köztudott tényt: ha tenni kell, ha számítani kell Erdélyben valakire magyar érdekek melletti kiállásban, csak és kizárólag ez a két szervezet létezik jelenleg. A polgármester lóhalálában elmenkült az épp koszorúzó gárdisták orra előtt.

A visszatérő menetben felbomlottak a sorok és laza, felszabadult közösségként vonultunk vissza a Főtér felé, amikor a néhány méterre oldalt haladó Szakaszparancsnokunkat valaki félrevonta, aminek a többi gárdista bajtárs nem tulajdonított különösebb fontosságot hiszen többen, ismerősők és ismeretlenek, érdeklődtek irántunk személyesen a korábbi felvonulásunk alatt. Ezúttal úgy alakult, hogy az elvont szakaszparancsnok mellett egy leparkolt rendőrautó látványa keltette fel figyelmünket,amelyet azelőtt a vonulók csoportja takart. Utolsó pillanatban már csak a szakaszparancsnokot láttuk eltűnni a kocsiban és a kocsi azonnal útnak indult.

A gárdista bajtársak riadóztatták a vármegyéseket is és a Főtéren körben elmondták mindekinek a meglévő információkat. Ekkor első benyomásunk igazi gárdistaként a kiállás volt és rögtön megkezdtük a jelenlévők felbuzdítását egy esetleges ellenállási akcióra. Törekvésünket meglepetésünkre sok civil és vármegyés azonnal támogatta, bekapcsolódva

a lélektani felkészítésbe. Ezzel tevéknységünk aktív része véget ért, logisztikai problémák szervezésével és szakaszparancsnokunk bevárásával és kiszabadítására tett erőfeszítésekkel töltöttük az időt.

Gajdos György, gárdistajelölt, Kolozsvár