2010. február 19., péntek

Wass Albert: Magyaroknak való mese

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy legény, akit úgy hívtak, hogy Hamégegyszer János. Jómódú gazda fia volt, dolgos csa­ládból való. De valahányszor hívta az apja, hogy jöjjön segíteni törökbúzát kapálni, vagy küldte az édesanyja, hogy hozzon ap­rófát a kemence alá, mindig azt mondta magában: "Ha még egy­szer hív, elmegyek." S ült tovább az eperfa alatt, míg újra rikkan­tottak érte. Így ragadt aztán reá a név is, Hamégegyszer János. Mert mindig arra várt a restje, hogy még egyszer szóljanak hoz­zá. Bizony, még enni is kétszer kellett hívja az édesanyja. Egy szép napon ott üldögélt újra az eperfa alatt, amikor hall­ja lent a pataknál sikoltani az anyját, aki a ruhát sulykolta oda­lent. "Segíts, János! Elkapott a víz!" "Ha még egyszer sikótozik, megnézem, mi a baja" - gondolta János, s csak ült tovább az eperfa alatt. De biz'a az anyja nem sikoltozott többet, mert el­nyelte a víz, s nem volt, aki kihúzza szegényt, mert a többiek mind odavoltak dolgozni a mezõn. Így aztán özvegyen maradt a János apja, s árván a három gyerek.
Telt, múlt az idõ, s egy szép napon, ahogy ott üldögélt János újra az eperfa alatt, hallja kiáltozni az apját a csûr mögött: "Se­gíts, János, öl meg a bika! Kapj egy vasvillát, s verd le rólam gyorsan!" "Nocsak - gondolja János az eperfa alatt -, tán bajba juta az öreg. Ha még egyszer kiáltoz, biz'a megyek s megné­zem." De nem kiáltozott a János apja többet, nem volt módja hozzá. Megölte õkelmét a bika, meg ám, alaposan. Maradtak hát hármasban, János meg a bátyja, meg a kicsi testvéröccse.
Egy napon aztán nagy barom kan medve esett neki az öccsé­nek fent az erdõ szélén. Bátyjuk odavolt a mezõn, nem volt a háznál senki, csak János az eperfa alatt. "Segíts, János, eszen meg a medve!" - kiáltozott az öccse odafönt. "Hozd a puskát, János!"Ha még egyszer kiáltozik értem, biz'a megyek a pus­káért - határozta el János a fa alatt -, s megsegítem, meg ám." De az öccse szót se mukkant többet, mert megette szegény fejét a nagy barom kan medve, szõröstül-bõröstül.
Maradt tehát János meg a bátyja. Egy szép napon aztán nagy haramia rabló támadt a bátyjára. Ott viaskodtak egymással a csûr elõtt. Még a föld is nyögött alattuk, úgy tusakodtak. "Gye­re, János, segíts!" - kurjantott a bátyja. "Kapd a baltát, sújtsd meg vele gyorsan!" "Ha még egyszer kurjant értem - határozta el János az eperfa alatt -, kapom is a baltát, Isten látja lelkem!" De biz'a nem kurjantott többet a testvérbátyja ott a csûr elõtt. Szegény fejét agyonverte a nagy haramia rabló.
Mikor pedig végzett ezzel, kapta a nagy ökörhajtó szíjostort, s odament Jánoshoz az eperfa alá. "Kelj föl onnan!" - parancsolt rá keményen. "Ha még egyszer mondja, ejszen fõkelek" - hatá­rozta el János. De alig gondolta végig, már csattant is a hátán a nagy nehéz szíjostor, még a bõre is fölhasadt tõle. Szökött is a talpára ész nélkül ettõl.
"Ott az iga, vedd a nyakadba!" - ordított rá a haramia rabló. "Ha még egyszer ordít, ejszen meg kell tegyem" - okoskodott János, de végére se jutott, s máris csattant újra az ostor. Vette is az igát a nyakába, szaporán. A nagy haramia rabló pedig be­akasztotta az iga rúdját az ekébe, s akkorát ordított, hogy a csûr is megrázkódott belé.
"Húzzad az ekét, szántsad a földet! Én parancsolok itt ezen­túl, meg ez az ostor!" S meg se várta, hogy mit szól hozzá Ha­mégegyszer János, hanem lesújtott reá az ostorral úgy, hogy szökött is szegény feje, mint a bakkecske, s húzta az ekét maga után, szántotta a földet a haramia rablónak, akár a barom állat.
S biz'a ezt teszi a szerencsétlen, mind a mai napig. Gyötrõdik a nehéz munkával, látástól vakulásig, szántja a földet, ami vala­mikor az apjáé volt, kapálja a törökbúzát, cipeli a nehéz zsáko­kat a csûrbe, s mindezt a nagy haramia rabló hasznára végzi." Ha még egyszer születhetnék, jaj, biz'a okosabb lennék" - sóhajtgatja magában szegény feje éjjel-nappal. De ha csak egy sóhajtásra is megáll, csattan máris a nagy ostor Hamégegyszer János hátán.
Aki nem hiszi, nézzen utána!
Minden rossznak baj a vége, itt a mese, fuss el véle!
(1968)

Wass Albert: Patkányok honfoglalása

Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött, és felnyúlt egészen a hegyekig.

A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Öszszegyűjtötte a veteményt, és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk.
Így élt az ember. Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág. A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol a vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.
Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak, éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak, és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.
Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. – Milyen apró, és milyen félénk – gondolta. – Éljen hát ő is, ha akar.
És telt az idő, és a patkányok szaporodtak.
Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta: – Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót.
Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott botjával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok, és azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző. – Nem leszünk a rabszolgái tovább! – visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. – Követeljük a szabadságunkat és a jogainkat!
És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen.
Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.
Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára. Ebből lett csak az igazán nagy felháborodás a patkányok között. – Szemtelenség, gyalázat! – kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. – Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább!
És föllázadtak. – Mienk a ház – hirdették ki maguk között –, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!
S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, fáknak, az állatoknak és a madaraknak – még a virágoknak is –, hogy a ház nem ember-ország többé, hanem patkány-ország, jog és törvény szerint.
S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra.
Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, kicsépelte a szél.
 És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.
Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire megjött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.
Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!
Wass Albert

 

2010. február 13., szombat

Az Agache fiú visszavág

Nem rég írt blog bejegyzésemre (http://csiszerlorant.blogspot.com/2010/01/vasarhelyi-diszpolgari-lazaralmok-1.html) nagy meglepetésemre válasz érkezett (http://csiszerlorant.blogspot.com/2010/01/vasarhelyi-diszpolgari-lazaralmok-1.html#comments).

2010. február 12., péntek

A románok szerint áruló, lássuk csak miért?

Dr. Papp Lajos szívsebész professzor beszéde Kunszentmiklóson
a Magyarok Szövetsége 2010 febr. 7-i munkaértekezletén



Fotó: Bogdy ©

Szeretetben Testvéreim, Magyarok!

Összefogás. Kivel? Kikkel? Ki ellenében? De kivel fogjon össze a magyar? Kik vagyunk, honnét jöttünk? Vajon ide sodort a szél valahonnét Ázsia belső területeiről, vagy másként van ez? Az összefogás első kérdése: kivel? A válasz egyértelmű: a teremtő Istennel! A teremtő Isten mindannyiunkat meghatározott céllal és feladattal küld e földi mindenségben. Mindannyiunknak, kivétel nélkül feladata van. Nem véletlenül születtünk ide a Kárpát-medencébe, nem véletlenül nyelvünk a magyar, nem véletlenül vagyunk itt magyarok. Nekünk itt van feladatunk, nekünk a Jóisten azt jelölte ki, hogy a földi mindenség megtartásában a Kárpát-medencét örök időkig megtartsuk annak, amit a Jóisten nekünk és a világnak szánt.

Mi a Kárpát-medence? Kárpát-medence Isten tenyere, Isten kelyhe, ami az itt élő embereknek lehetőséget ad arra, hogy itt a földi létben a legnagyobb emberi örömmel és boldogsággal éljen és eleinknek is ez volt a célkitűzése. Tudják-e azt, hogy a modern tudományok a legutóbbi 10-15 évben milyen felfedezésekkel áldott meg nemzetünket olyanokkal, amelyek a mai modern világban mindenki számára elfogadható. Legalábbis a materialistákat beleértve a mindenekben ők is benne vannak. A teremtő Isten nem csak szellem, az anyagot is ő teremtette, tehát az anyag az nem Isten ellen való. De ezek a materialisták, akik természettudományos alapokon vitatkoztak a magyarság eredetéről, nagyon nehéz helyzetben vannak, mert a modern tudományok egyike a genetika, ezen belül az archeogenetika az elmúlt 10 évben fantasztikus ismereteket adott nekünk.

Kérem, hogy fegyverkezzünk föl nem csak lelki erővel, hanem tudással is! Ez a tudás segít bennünket abban, hogy visszanyerjük önbecsülésünket, tartásunkat, magyarságtudatunkat.

Mióta vagyunk a Kárpát-medencében? Honnét jöttünk? Avagy itt vagyunk ősidők óta? Ezeket a kérdéseket a történészek, az archeológusok próbálják megválaszolni, most az archeogenetika jött segítségül, mert kérem akinek lehetősége van, jegyezze föl ezt az újságot, ez a SCIENCE. A Science a világ tudományos újságjainak az első 2-3 megnevezett fontos újságjához tartozik. A Science 2000 november 10-i számában megjelent egy 17 professzor által írott cikk. (Mindig az első szerző alapján tudják előkeresni, ezt a szerzőt úgy tudják előkeresni, hogy SEMINO.)

Semino és munkatársai genetikával, ősgenetikával foglalkozó professzorok az Amerikai Egyesült Államokból, Olaszországból, Lengyelországból, Ukrajnából, Horvátországból, Romániából és sorolhatnám. Magyarországról nem volt a tudósok közül senki. Tehát 17 tudós föltette azt a kérdést, hogy Európa őslakossága, az ős európai gének különböző ma élő népek fiaiban milyen arányban szerepel? Magyarul: az ősgén, ami nem mást jelent, mint Krisztus előtt 35 ezer, 40 ezer évvel itt élők genetikai kódját az európai népességből mely népek hordozzák legmagasabb arányban. Magyarul a kérdést úgy lehet föltenni: kik képezik Európa őslakosságát?

Az eredmény döbbenetes! Ez Y kromoszóma meghatározás, tehát a férfi kromoszóma kutatható jobban, mint a női kromoszóma. Azért, mert a férfi kromoszóma egyik lábát elvesztette, a férfi kromoszóma könnyebben utol lehet érni és bármilyen sejttöredékből meghatározható, míg a női kromoszóma vizsgálathoz év mitocondrium kell. Itt be is fejezem a szigorúan tudományos tények boncolgatását. Hanem az eredmény a kérdés tehát európai ős genetikai állományt mely nép és milyen arányban hordoz? Az Y kromoszóma kutatás alapján ez a tudóscsoport megállapította, hogy a ma itt élő, csonka Magyarországon élő, tehát a teremben jelen lévő sokadalom 95 %-ában jelen van az európai ősgén. Magyarul azt jelenti, hogy genetikus vonatkozásban a magyar lakosság 95 %-ban őseurópai gént hordoz.

Legalább olyan érdekes, hogy vajon a többi európai népesség milyen arányban hordozza az európai ősgént? És néhány korábban megválaszolatlan kérdésre is választ kapunk, mert a magyarságnak egyetlenegy nép volt az elmúlt ezer évben barátja, aki minden elkötelezettség nélkül segített bennünket, kik ezek? A lengyelek! Tehát kik hordozzák az európai ősgént a magyarok után magas százalékban a lengyelek, a horvátok és a Kelet-Kárpátokon túli ukránok. De ezek a népességek csak 60-50%-ban, míg a többi töredéke sem képviseli a jelen létükben az európai ősgént.

Ez a tudományos megállapítás sokkolta a világot, a magyar akadémikusok egy részét. De nagyon érdekes, egy Szabó Mihály nevű akadémikus genetikus professzor az általa elvégzett vizsgálatokkal mindezt megerősítette. Sőt, mondok jobb hírt, maga Czeizel Endre, a balliberális oldal nagy genetikusa is mindezt megerősítette. Kérdezem én, miért nem tudnak róla, miért nem közvetítették a televíziók, a rádiók ezeket az információkat? Elárulok valamit, foglalkoznak vele. Tudniillik a Magyar Tudományos Akadémiának a legnagyobb problémája az, hogy nem tudja megmagyarázni az 5 %-ot, miért csak 5 % hordozza a keleti géneket, az ázsiai géneket? Ezzel foglalkoznak és nagyon nehezen tudnak dűlőre jutni, mert tessék csak figyelni! Vagy az nem igaz, hogy amikor Árpád hazajött, akkor csak mindössze 150-200 ezer magyar ajkú, magyar genetikai állománnyal volt itt, vagy - mert ez valószínű, hogy igaz -, akkor a másik oldal sokkal érdekesebb. A bejövők visszahozták a géneket. Magyarul: akkor ők valamikor elmentek és visszajöttek.

És máris nagyon szépen kérem, akinek ceruzája van, szintén jegyzeteljen, mert egy észak-olasz professzor Michelangelo Naddeo, Michelangelo, könnyű megjegyezni a nevet: nem a szobrász, hanem a ma élő professzor, aki archeológiával, népművészettel és a rovásírással és a nyelvekkel foglalkozik, megjelentetett egy testes könyvet, aminek a címe Magyars... are back home. Tehát a Honfoglalás nem más, mint a magyarok visszajövetele.

Mit állít ez a professzor egy könyvön keresztül? Hogy Krisztus előtt 5000-ben itt a Kárpát-medencében egy magas kultúra létezett, amely anyajogú társadalmat épített és igen magas szinten állt a művészetekben, igen magas szinten művelte mindazon kézműves szakmákat, amelyet a Földanya nekünk megőrzött immár 7000 éven keresztül. És mit állít ez a Naddeo Michelangelo? Végig követi a világ különböző tudósai által feltárt archeológiai és nyelvemlékek alapján, hogy hogy terjedt el a Kárpát-medencéből ez a kultúra, és hogy kanyarodott vissza, hogy ment el Ázsiába és hogy jött vissza Ázsiából a magyar kultúra.

Aki még mindig nem talált elég meggyőző érvet, az legyen olyan kedves a hiányzó láncszemet Arianitől olvassa el, de aki még mindig bizonytalan, az pedig Heribert Illig műveit kapargassa meg, Pap Gábor sok segítséget adott ehhez, az a bizonyos Kitalált középkor című munkája mindenesetre gondolatébresztő. És itt a történelemórát befejezem.

Összefogás. A Jóistenen kívül kivel? Hát őseinkkel! Itt, ebben a gyönyörű helyen, amit Kárpát-medencének hívunk, fellelhetők őseink hagyatéka. Miért most, miért mai napság derülnek ki ezek a dolgok, azért, mert mindennek választott ideje van. A kizökkent idő visszazökkenni látszik és itt minden egyes magyar lélek képességgel és feladattal bír, hogy ezt az időt, ezt a kizökkent időt helyreállítsa.

De mi a mi nagy problémánk? Az, hogy elfelejtettük őseink hagyatékát és elfelejtettük, hogy kik vagyunk. Itt hátam megett föl van írva az Újszövetségnek két parancsa. Az egyik, ami az Istenre vonatkozik, a másik, ami az embertársunkra vonatkozik. Ez a szó, egyetlen szó, mind a két esetben ugyanúgy kezdődik: "szeresd a te Uradat", "szeresd felebarátodat". Hogy kell szeretni felebarátunkat? János evangéliuma egyértelműen fogalmaz: "szeressétek egymást úgy, ahogy én szerettelek benneteket, ahogy szeretett Krisztus bennünket, föláldozta érettünk az ő életét". A magyarság az őskultúrájában a szeretetre épülő, befogadásra épülő kultúra volt és mi nagyon nehezen, de ebben az elmúlt borzalmas ezer is megtartottuk a szellemiséget, hiszen a Szent Korona tan nem más, mint a befogadás tana, a szeretetre épülő, egymás mellett élő társadalom tana.

Én, mint gyógyító ember természetesen nem leszek történész, nem leszek régész, nem leszek nyelvkutató. Én egy dolgot kutattam az életemben, korábban az emberi szíveket szerettem volna meggyógyítani, de amikor rájöttem, hogy nem lehet elég a megbetegedett szíveket meggyógyítani, mert nincs olyan erő, ami a beteg szíveket ilyen tömegesen meggyógyítsa, akkor elkezdtem kutatni, hogy mi az oka, hogy ennyi ember szíve betegszik meg ebben a hazában ott, ahol legjobb az éghajlat a földön, ahol a táplálék gyógyszerként fogyasztható, ahol édesvízben fürdünk, ahol édes vízzel el vagyunk árasztva, ahol minden megadatott, ami a teljes emberi élethez szükséges. És egy döbbenetes kutatási eredményre jutottam. Mi a legfőbb baj, hogy-hogy ilyen körülmények között elsők között vagyunk Európában szív-érrendszeri betegségekben, első a daganatos betegségek halálozásában. Csak az elmúlt húsz évben ötszörösére nőtt a középkorú férfiak daganatos betegség okozta halálozása. Elsők vagyunk öngyilkosságban és mind-mind ez egy csokorba fogható, valami bennünk hibádzik.

Ezer éve mi megpróbáltunk Nyugat-Európához idomulni. Nyugat-Európa mire épült fel? Az un. euro-atlanti vagy görög-római műveltség és a zsidókrisztiánus vallás mire épült fel? Ők uralkodók, ők leigázók és mi megpróbáltunk aszerint élni, ahogy a nyugatiak élnek.

Kedves magyar Testvéreim!

Az összefogás azt jelenti, hogy elfelejtjük ezt a kultúrát és visszatérünk az ősi kultúránkhoz. Ez pedig a szeretetre alapuló, minden magyart befogadó, minden idegent elfogadó kultúra, mert a mi földi küldetésünk a velünk együtt élő népek jó útra vezetése, tanítása, a szeretet ösvényére való terelése. Kivel kell összefogni? A teremtő Istennel és meg kell hallani az új szövetség üzenetét: szeresd embertársadat, mint tenmagadat! Azért vagyunk betegek, mert mi gyűlölködni próbáltunk. Ezer éve megosztva vagyunk vallással, bőrszínnel, származással, pártpolitikai megosztottságban vagyunk, és a magyar ember amikor gyűlöl, akkor magát teszi tönkre. Mert sem genetikusan, sem földi küldetése miatt ez nem az ő világa. Nekünk a Magyarok Szövetségének helyre kell állítani a kibillent idő, az idegen kultúra majmolása helyett a magyar kultúrát, a magyar érzésvilágot. Aki szeretni tud, az önmagát tudja gyógyítani és embertársát. A legnagyobb gyógyító erő a szeretet és ezzel fejezem be.

A szeretetnek három megnyilvánulása van. Az érosz, a testi szerelem vonzódik egymáshoz a növényvilágban is az állatvilágban is az utódlást erősítő erő. Ez ugyanígy van az állatvilágban is, az emberben is. Nem tudunk mit tenni ellene, vagy nem sokat. A fília a barátság növény és növény, állat és állat, ember és ember között ez mag van. Ezt úgy hívják ember és ember között: lelki barátság. De ezt mindannyian tapasztalják, ma barátom lett, kutya-macska barátság és valaminek okán egymásnak esik nem csak a kutya a macskával, hanem a kutya a kutyával, macska a macskával, magyar a magyarral. Mi a harmadik? A legmagasabb szintű szeretet. Ez nem más, mint az agapé, az ingyen kegyelem adásának képessége. Az ingyen kegyelem azt jelenti, ha velem bárki bármi rosszat tesz anélkül, hogy helyrehozná, én őt szeretem. Nem várok érte sem elismerést, sem üdvösséget, hanem én az Isten teremtette lény fölemelkedem a krisztusi szintre, mert aki engem megöl, aki meggyaláz, aki apáimat, anyáimat megölte, meggyalázta, annak is képes vagyok kegyelmet, megbocsátást adni. Erre a szintre kell visszakerülni a magyarságnak és minden illúzióval le kell számolni!

Mert minden, ami szétszakít, legyen az párt, vallás, az a magyar érzelem és gondolatvilágtól távoli. Egy Istenünk van, egy Nemzetünk van, egy Hazánk van. Összefogni az Istennel és magyar a magyarral, ez a feladat!

Isten áldja meg Önöket!

2010. február 4., csütörtök

MAT, fejlődés, autonómia ...

A fenti címben a MAT, a Magyar Autonóm Tartomány rövidítése. Ez a tartomány állítólag szovjet nyomásra jött létre 1952-ben és 1960-ig létezett magába foglalva a mai Székelyföld legnagyobb részét. A tartomány létrejöttének ötödik évfordulójára néhány szakember megbízatást kapott, hogy létrehozzon egy tanulmányt a térség gazdasági fejlődéséről. Ez a tanulmány aztén sosem jelent meg, létrehozóit szakmailag meghurcolták, a tanulmány 6 kötetének kéziratait pedig eltünteték. Egyetlen egy elrejtett példány maradt meg csak. Miért tüntették el ezt a tanulmányt? Először is a román hatalom elhatározta, hogy fel fogja számolni a tartományt, másodszor mert a tanulmány bizonyította a térség életképességét. Azóta is szisztematikusan rombolják a Székelyföldet, hogy ne legyen önállóan életképes. Addig kell lépni amíg még van amit menteni, mert lehet majd túl késő lesz. Bár inkább fordulok fel saját döntéseim miatt, mint olyan emberek döntései miatt akik a "központban" ülve honnan tudhatják, hogy nekünk mi a legjobb döntés. Nekem ne mondja meg senki, hogy mekkora "büdösben" éljek, hadd dönthessem azt én el. A tendencia megvan, mert a térség önkormányzatai próbálnak közös munkát végezni a térség fejlesztésének minden területén. "Az autonómia ma már nem papíron van, hanem a cselekvésben. Megszavazni sem fontos, elég gyakorolni."(Szűcs László, Erdélyi Riport, 2010.január.10)"Existenţa unui popor nu se discută, se afirmă!"(Egy nép létezését nem tárgyalják, hanem kinyílvánítják!(Dr. Ioan Ratiu,1894))

(A fenti bejegyzés az Erdélyi Napló 2010 január 29.-i számában megjelent Szűcs László által írt "A cselekvés autonómiája" cikk nyomán született.)

Képzeljük el ...

Olvasom az egyik helyi napilapban, hogy perzsára rendelték az egyik törzsi varázslót, mert csupasz kézzel adta be a főmuftinak A HINI (A/H1N1) pszeudovírus elleni micsodát. Ezenkívül törzsi engedéllyel sem rendelkezett, persze utólag megkapta, de azért kivizsgálják. Volt ott még egy másik törzsi varázsló is, de az csak nézte az eljárást, ám ezért őt is kivizsgálhatják. Persze csak azért, mert ez meg is jelent a törzsi tájékoztató iratban, hadd lássa a törzs, milyen bátor főnökeik vannak. Próbáljuk elképzelni a helyzetet: ül a főmufti a széken vigyorogva, az egyik varázsló fogja a karját (nehogy elszaladjon), míg a másik beadja a micsodát (csupasz kézzel). Ez van a képen. Én a varázslók felmentése mellett teszem le a voksomat, hiszen nem csináltak semmi olyat ami szakmai hiba lenne. Csak úgy csináltak, mintha azt csinálnák, hadd lássa a törzs, hátha neki is kedve szottyan a cukros vízre. Ennyi ...